2014. május 25., vasárnap

Társadalmi kórkép a bolhapiacon



Miféle népi-nemzeti ország vagyunk, hogy az egykor a kőrös-feketetói vásárban beszerzett darabjaim senkit nem érdekeltek?
Ha szabad madaras vagy vörös szekfűs kitűzőt viszek, az jobban fogyna? A bolhán kitört az ellenállási mozgalom, hihettem volna, ha épp az orrom előtt nem hőzöng valaki, hogy ő bizony vasárnap is a Viktorra szavaz, "nem is a buzi Gyurcsányékra".
A többi portékám még csak csurgott valahogy, ám ezekre szó szerint rá se néztek, az árukat se kérdezték. Egyetlen öreg nénit kivéve, aki sóvárogva nézte őket, de érdeklődni se mert. Mikor vagy ötödször jött vissza, rákérdeztem, azt mondta, a kis menye erdélyi, és ő úgy érzi, örülne valamelyiknek, szívesen megvenné azt a legszebbiket, de hát nincs pénze, ide is olcsó edényért jött, hogy azzal segítse a hitellel kínlódó gyerekeket. A kiszemelt azsúrozott, pasztellhímzésű,  semmilyen tájegységre nem jellemző pendely a szíve csücske volt egykori negyvenöt kilós magamnak is, a nyolcvanas években ilyesmiben jártam tüntetésekre. Egy erdélyi asszony kreatív szabadságát élhette ki az elkészítésében. A Vár valamelyik ajándékboltjában talán tízezerért árulnak ilyesmit, én odaadtam ötszázért. (A képen így ő már nem szerepel.) Tudtam, hogy két jóra szoruló embernek is örömet okoz. Hogy mennynek és anyósnak, ez volt a hab a tortán.
A Petőfi Csarnok mellett töltött néhány óra egyébként is felért egy szociokulturális tanulmánnyal, oldalakat lehetne róla írni. Számomra a másik emlékezetes élmény, amikor Schmuck Andor Jaba-szerű tömege hullámzott elém. Átnézett rajtam, nem ismert meg. Neki nem jelent semmit, hogy valaha kizabált az állásomból.
Ma este én is elmegyek szavazni. Bár személyesen már ez sem érint, lelkemnek nem mindegy, ki járatja le szülőhazámat legkevésbé Európában.




Mindennapi csodáimból 4. - Újpesti mese


Tizennégy év óta ahányszor erre járok nyár elején biciklivel, mindig megdézsmálom ezt az utcán álló szomorú eperfát. Most éppen kint voltak a kertben a tulajdonosok, hát mosolyogva odaszóltam, hogy ezt ugye a vándoroknak ültették? Igen, már negyedszázada, mondták kedvesen, a néni járókerettel ki is totyogott a kapuig, hogy onnan biztasson, tessék csak tessék. Megköszöntem az eddigi éveket is, befaltam egy marék gyümölcsöt, közben a kert mélyéről egy ötvenesforma úr óvatosságra intett, vigyázzak a blúzomra, és továbbkerekeztem. Nem is mese ez gyermek, de igaz történet! Újpest, Madách utca.



A kép csak illusztráció

Valaha, talán a két háborúig szokás volt vidéken gyümölcsfát telepíteni az utak mellé, a házak elé, hogy a fáradt vándor megpihenhessen árnyékában, táplálkozhasson a gyümölcséből. Napjaikban, különösen a fővárosban meglepő. Hétköznapi csoda. 

Vonatkozó bejegyzések:


2014. május 21., szerda

Ringatva békítő

"Mikor beléptem hozzád a garázsvásárkor, rögtön úgy éreztem, mintha otthon lennék. Lenyűgöző szellemi társamnak érezlek, anélkül, hogy igazán ismernélek. Minden ruha olyan mintha én választottam volna valaha. Mikor a fotelba ülök, úgy érzem olyankor, beköltözött  hozzánk belőled valami. Minden a jó ízlésről, finomságról árulkodott nálad. Csak ezt akartam röviden elmondani Neked. Nincsenek véletlenek az életben, örülök, hogy a sors hozzád vezetett." (Olvasói levél a fészbukon.)



Vannak tárgyak, melyeknek nincsen számunkra pénzben kifejezhető értékük, ezeknek legfeljebb a továbbhasználati jogát lehet ajándékba kapni, vagy jelképes összegért  megvásárolni. A fotel történetét is továbbadtam új tulajdonosának, hátha egyszer hasznára válik a csodás képessége:

Apósom tízegynéhány évvel ezelőtt rendelte magának Amerikából, félmillióért. Rettenetesen dühös voltam rá ezért... is. Voltaképpen az egyetlen ember, akit iránt tartós gyűlöletet éreztem valaha. Akkoriban még így (nem/sem) tudtam kezelni az érzelmeimet, és nem tudtam azt sem, hogy kirívó - a családban senkire nem jellemző - önzése miféle mély sebzettségből fakadt. Kisgyerekként tragikus körülmények között élte túl a Holokausztot.
Mikor egy hosszú élet után végül elment, az örökség felosztásánál ez a fotel hogy, hogy nem - tán éppen tanításul-,   rám testálódott. Noha nem az én dizájnom, mégis belesimult a környezetembe. Addig üldögéltem hintázó, lábtartós puhaságában, éltem vele egy légtérben, míg a korábbi intenzív érzelmeim lassan megszelídültek, mostanra pedig feloldódtak, köddé váltak. Szóval ez egy ilyen  fotel. Ringatva békítő.



2014. május 7., szerda

Zazen




A vipassanánál van mibe kapaszkodnia az elmének, akad amivel elbabráljon. Légzésfigyelés, testérzet-pásztázás ki és be, fel és le, oda és vissza...
Gondoltam, nehezítek egy kicsit. Jöjjön a zazen! Tegnap jött is. Ültem egy fehér fallal szemben, attól húsz centire, és jólesett. Nem mondom, hogy teljes kiüresedés, de már az is tiszta haszon, ha csak tizedannyit jár az agyam, mint szokott. És a sikerélmény, hogy moccanatlanul bírtam két ülést. No jó, nem lótusz, még csak nem is a fele, csak egy szolid burmai lábtartás. De a rugalomtalanságomhoz (az ezt a szót megkedveltek tiszteletére írom így), és ahhoz képest, hogy a vipassanában egészen szabad ülésmódot alkalmazok, no szóval... Hogy különösebb elnyomorodás nélkül azonnal képes voltam felállni a végén, az még szóvalabb.

Jól van, kezdem elölről. Mindjárt is ott, hogy bár olvastam a kiírást a fekete, kényelmes ruházatról, ebből csak az utóbbit sikerült megjegyeznem. Talán nincs is olyan szín, amit nem viseltem magamon. Egy fekete szerzetesi ruhába öltözött, kopaszra nyírt fiatal nő várt. Írnám én, hogy lányka, ám ilyet talán nem illik. Tarka játszóruhám láttán mosolyogva legyintett, hogy nem tragédia, a fekete csak templomban lenne igazán fontos, itt a meditációs szobában kevésbé.  Türelmesen, biztatóan magyarázta, hogyan üljek, mutatta a vonatkozó mudrákat (kéztartások), azt, hogy milyen szögből és milyen lépéssel közelítsem meg illetve hagyjam el a helyemet, miként tudok lazítani,  ha még nem sikerül az ürességet elérnem, és elviselhetetlennek tűnik a fájdalom. Amikor elkalandoztam - talán a légzésemen hallotta -, megtörte a csendet, és mondott néhány támogató mondatot, ha tévedtem lépéssel, bármivel, kedvesen és némán mutatta meg újra. 
A végén megkérdezte, milyen volt nekem.  Csak mi voltunk ketten, hát felszabadultan meséltem, hogy valaha, az első zarándoklaton előretartott telefonnal mászkáltam a településeken, hátha találok valahol megcsapolható wi-fit, és egész nap a következő posztot fogalmazgattam... Míg el nem tört a korsó, vagyis míg tönkre nem ment az antenna. Szép tanítás volt ez is, de nem akadályozott meg abban, hogy most is, a fallal szembenézve ne azon gondolkodjam, hogyan fogom ezt a blogban megírni. Olykor persze sikerült elengednem a gondolatot, és megéreznem, meg is fogalmaznom, hogy "ez itt már az üresség". Csakhogy - haha - épp ezért nem volt az. Ezen mindketten hangosan nevettünk, ő teli szájjal, csak úgy rázkódott az a tar fej. Óvatosan kérdeztem, jöhetek-e legközelebb is, és persze hogy, őszintén örül. Láttam rajta, hogy tényleg. A zen alapból szigorú, én mégis azt hiszem, ez is emberfüggő. Együtt érző szeretettel fogadta a tanítványt, aki tanulni szeretne, még ha olyan sutácska is, mint én. Hálát és tiszteletet éreztem.  

Vajon jó ösvényen járok, ha a névtelen vagy nagynevű mesterecskék helyét lassan alázatos tanítók töltik be? Ha igen, akkor bárcsak tudnám tartani az irányt...

Vonatkozó blogbejegyzések:
Vipassana R2D2
Egy cseppnyi lélekzet



2014. május 5., hétfő

Egy cseppnyi lélekzet

Igen, k-val. Nem véletlenül a nyelvújításig így írtuk.



Légzéstábor, önköltséges hétvége a Pilis ölelő karjaiban. Három nap, három oktató, plusz még egy szervező, és semmi egó-játszma. Ugye a jó példa, a jó hír is hír?
Azt tapasztaltam, hogy legyen bár buddhista, keresztény, jógás, bármiféle és bármennyire spirinek címkézett együttlét, a résztvevők mindjárt az elején klikkekre osztódtak, a vezetők tévedhetetlen, mindent tudó és kontrolláló guruként viselkedtek. Itt pedig nem szégyellte senki, ha nem tudott valamit, például edző létére nem képes látványosan magasra emelni a lábát, ha pedig elméletről volt szó, legfeljebb rámutatott arra, akitől szerinte kérdezni érdemes. A negyedik tanár váratlanul mégsem tudott eljönni, hát rugalmasan szétosztották  a feladatait, amihez csak ő ért, ahelyett pedig spontán betettek más témát, a fennmaradó időben teret adtak egy-egy "tanítvány" felajánlott tudásának is. Hatalmi játszmák helyett gördülékeny együttműködés egymással, velünk. Mindenki mindig a helyén volt. Meleg mosoly, szívből jövő kedvesség, figyelem és együttérzés áradt belőlük, valamint az "anyánk helyett anyánk" szervező lánykából. Ettünk-e eleget, jól aludtunk-e, fázunk-e, nem vagyunk-e szomjasak, fáradtak...? Ha nem szeretem, ne erőltessem a jógát, válasszak a többféle tai chi, chi kung, meditáció és légzőgyakorlat közül. Akinek az óráját így elkerültem, sértődés helyett megértően viszonyult.
Tekintélytiszteletet csak nyomokban tartalmazok, így jelentősen hozzájárult a komfortérzetemhez, hogy ilyesmit senki nem próbált kierőszakolni belőlem.
A reggeli teaszertartás elbűvölt, az oktató apró csészékkel, szűrőkkel babrálásában gyönyörködés, a megszületett kortynyi selymes ital kárpótolt a korai ébredésért. A napirend jól kitalált, egyensúlyban volt a pihenés és a mozgás. Este sok játék, lelki gátak lazítása és/vagy vihogás, sírva-nevetve fetrengés. No meg rengeteg  jó- és sokféle élelem. A nagy zabálás...  majd felfúvódva jajgatás. Egész nap feszülő bendővel  volt csak igazán kihívás a légzőgyakorlatoknál elhangzó tanács: lazítsd el a hasadat! Nagy társaságban jól esik az étel, a mások előtt kipakolt lekvárok, kencék, egyéb finomságok, a körülvevő jóízű falatozás látványa erőn felüli kipróbálásra csábítanak. Szép kihívás lett volna az asztali önmérséklet gyakorlása is, ebben magam is csak végszükségben, a harmadik napon jeleskedtem.
A hermetikus filozófia igazolása, hogy ahol a társadalom, ott a kisebb csoportok széthúzása is jellemző. Itt mégse maradt magára a korábban ezt tapasztaló idős, nehéz természetű társunk sem, valaki mindig akart tőle valamit, vagy legalább meghallgatta, amit ő szeretett volna mondani. Nem szigetelődött el a liberális, és a nemzeti sem. Néhányukat korábbról ismerem, észleltem már rivalizálást, hasonló vacakságokat. Egyszóval a csapat világnézetben, életkorban, habitusban is vegyes volt, minden adott a klikkesedéshez, kirekesztéshez. Máshol, máskor, más vezetőkkel. A hétvége e szempontból is szerencsés konstelláció alatt telt. Meggyőződéssel vallom a népi bölcsesség igazságát, miszerint is a fejétől bűzlik a hal. Vagy nem szaglik, mert a jelen lévő vezetők játszmanélkülisége a követők egóját sem inspirálja.

Hogy ők hárman milyenek otthon, azzal nincs dolgom. Elegendő, hogy éppen jól estek egy hétvégére. Ahogy a záró értékelésnél mondtam: őszintén tisztelem ami bennem még kevés, ez pedig a rugalom.



Utószó (2014.05.07.)

Mottó: 

"Amit szeretsz és
amit gyűlölsz: benned él.
Szavad rólad szól." (Fodor Ákos)


Naná, hogy ottfelejtettem az edzőcipőmet! Talán azért, hogy így találkozhassak a távol maradt negyedik oktatóval, akivel korábban soha. Hétköznap a zajos Nyugati téren. A forgóórától az aluljáróig sétálva néhány mondatot váltottunk csupán, annak felét is a töprengése tette ki arról, vajon miféle tanítás állhat az őt távol tartó események mögött...
Mégis többet értett a jelenemből, több használható, hiteles biztatást adott, mint amennyit a köröttem élők, olvasók, "guruk" többsége. Valamiért az emberek - ha ugyan felfigyelnek bármire - azt hiszik, hogy nem tudok egyedül félni, magamat sajnálni, és ebben akarnak jól segíteni. Mások az ábrándjaikat vetítik rám (is), bátorságról és szabadságról rajonganak. Kiváló módszerek arra, hogy se magunkat, se a másikat ne kelljen együttérzéssel szemlélnünk, meglátnunk valójában úgy, ahogyan van.

Mindössze néhány perc volt. Nem bírtam tovább ennyi tiszta figyelmet elviselni. Fura ugye, hogy a legtöbben nem vagyunk hozzászokva, nem tudjuk kezelni, megijedünk? Mint kinek sietős a dolga, elbúcsúztam, csak egy pillanatra fordultam vissza odavetni, lehet hogy indulásom előtt még megkeresem. "Legyen úgy", és mosoly. 
Ma reggel írtam a Zazen-ben, hogy talán-talán felváltják életemben a névtelen vagy felkapott, ön- vagy közjelölt mesterecskék helyét az alázatos tanítók.
Bárcsak tartani tudnám az irányt...




2014. május 4., vasárnap

Vipassana R2D2, és "Szeretlek figyelemhiányos hiperaktivitás"

Leírtam már azt a történetet, amikor az első Caminómra kaptam hívást, és egy középiskolai térkép alapján rossz helyre vettem repülőjegyet, majd elfelejtve, hol fogok landolni, az ország másik felében foglaltam szállást.



Korábban az is megesett, hogy akkor értünk ki Ferihegyre, amikor a fapados gépünk Barcelonában landolt. Éppen csak az indulási és érkezési időt sikerült  összecserlénem. Ott álltunk fejtetőig bőröndökkel, eltökélten, hogy ha már szabadság elintézve, négylábúak elhelyezve, mi utazni fogunk, kerül amibe kerül. Szégyenszemre haza se kulloghatunk. Egyszer élünk (vagy nem), adjanak hát jegyet az első gépre!  Bárhová, csak ne a trópusokra, februárban strandoláshoz nem csomagoltunk. New Yorkot ajánlották. Megfelelő okmányok hiányában végül mégis Barcelonában landoltunk, zürichi átszállással, annyiért, mintha az Államokba ment volna víkendezni a család. Sebaj, mindegy, hol vagyunk jól, fő hogy drága legyen! Mit tehettünk mást, az első sokkból kinevettük magunkat. Tudtuk, hogy a hosszú távú következmények türelmesen várnak  ránk otthon, most tehát nyugodtan kikapcsolódhatunk.
A közelmúltban szintén sikerült valami hasonlót előadnom. Méregtelenítő kúrára voltam hivatalos egy jógastúdióba szombaton. Péntek este tudtam meg, hogy nem reggel kilencre, ahogy emlékeztem, hanem nyolcra, meg is beszéltem magammal, hogy hatkor kell kelnem. Ezután beállítottam az ébresztőt hétre. Reggel pedig kisétáltam a kertbe tornázni, leültem a géphez, hogy függőségemnek is hódoljak, éppen úgy, mint kinek rengeteg ideje van. Megsejtve végül, hogy  mégis elszállt, taxiba ültem, és nyolc óra harmincötkor ott álltam a megadott címen, némi büszkeséggel, hogy lám, milyen korán odaértem. Csakhogy nem találtam a stúdiót. Úgy képzeltem, ez egy üzlethelyiség lehet, tehát néhányszor körbejártam a bérházat, végül telefonáltam, ám a hallottak után se tudtam felfogni, hogy be kell mennem az épületbe. Azt se tudtam, hol vagyok, és azt se, hogy mikor. Némi toporgás után mindenesetre tettem egy próbát, és hurrá, bebocsátást nyertem egy lakótól - vagy a kapu őrétől -, aki majdhogynem a stúdió-lakás ajtajáig vezetett. Biztos ami biztos. Abban a hitben, hogy még mindig nagyon jó időben vagyok, besétáltam, és egy kicsit meglepődtem, elcsodálkoztam, hogy a többiek mennyivel korábban érkezhettek, ha már teszik a dolgukat. Még a fali órára is ránéztem, nyugtázva, hogy bizonyára elfelejtették a nyári időszámításra átállítani. Délben, a program végén panaszkodtam, hogy azért minderre lehetett volna egy kicsit több időt  szánni. A félmosolygós válaszból tudtam meg, hogy ez pont így történt, csak én érkeztem egy órával később. Egy-null oda.
Sok évvel ezelőtt, a hazai mobiltelefonozás őskorában egy teozófiai társulati előadáson, a több generációs tagság múltját koronaként viselő, elszántan komoly, idősebb arcok között üldögéltem, mikor egy jóvátehetetlen pillanatban vidáman felcsörgött a "Fürge rókalábak". Kezdő használóként hirtelen ki se tudtam kapcsolni. Kínomban felugrottam, próbáltam minél kisebb zavarkeltéssel távozni a teremből, ám mivel én magam zavarban voltam, futtomban elsodortam egy félsornyi üres széket, hangos csattanással landoltak a parkettán. Ó, azok a szemek! Ha ölni tudtak volna, most nem e sorokat írnám. Ma már vicces társasági történet vált belőle. Hiszen minden múlandó, a megvetés és a szégyen is. 
És ha már a szankszrit Anicca, a múlandóságváltozás szóba került,  következzenek a vipassanás történetek. Botcsinálta, "ha nincs más" szamár háziasszonya voltam több alkalommal egynapos meditációs csoportoknak és tanfolyamoknak. Amolyan csengettyűrázó, sepregető, teáztató, ajtó nyitó-záró kis segéd. Az első ilyen napomhoz elektronikus levélben kaptam instrukciókat, melyik CD-t hol és mikor indítsam el... Szerintetek? Persze, hogy a végén összekavartam valamit,  a "mester" szavai helyett  torokreszelést, székhúzogatást és egyéb zörejeket hallgatott az áhítatba merült csoport. A záró szavak aznap egyáltalán nem kerültek meg. Következő alkalommal egy tanfolyamvezető kezelte a lejátszót, nekem csak a meditációs időszakok elején-végén kellett csengetnem. Az egyik egyórás periódusban ültünk már egy ideje, amikor arra az érzésre riadtam, hogy már legalább másfél óra telt el. Ennek ellenkezőjéről a harminc percet mutató órám se tudott meggyőzni, képtelen voltam értelmezni a számlapon látottakat. Riadtan böködtem ki a vezetőt a meditációjából. Megrökönyödése láttán alig bírtam magamban tartani a nevethetnékemet. Ám láss csodát - vagy szükséget -,  ezután is hívtak. Most pedig szoftverhiba bujkált a telefonomban, egyes műveleteknél már néhány napja észleltem, szervizeltetését máig halogatom.  Hang minden funkciónál kikapcsolva, rezgés az etapoknak megfelelő időpontokra beállítva, még egyenként is némára állítottam őket, ám a hibák ilyetén módon való kiküszöböléséhez az enyémnél sokkalta nagyobb figyelemre lett volna szükség.  Hétórányi némaságba, lesütött szemek  hallgatásába kétszer fütyült bele a kézi csengetés után azonnal R2D2 éles hangja. Leállíthatatlanul. Nekem se volt könnyű visszarázódnom a semlegesség állapotába, perceken át  könnyezve fuldokoltam a visszafojtott nevetéstől. A helyzet abszurditását fokozta, hogy eszembe jutott egy barátom hívójeleként telefonomba került South Parkos szignál: "Kapjátok be gyíkok, én leléptem!" Cartmanhez képest igazán szerencse, hogy a centrifugára hajazó,csillagközi kis droidot választotta a készülék.  A távozók többsége mosolyogva köszönt el tőlem délután, megköszönve a szolgálatot is, a tanfolyamvezető épp úgy, csupán egy mindig keserű, régi vipassanás szeme villogott szigorúan. Lakmuszpapír-életem a puszta  jelenlétemmel most azt mutatta meg, ki adja át magát a metta bhavananak, és ki az, aki csak tótumfaktum- vagy egyéb szerepet játszik. Nekem mindenesetre  - a rendszertelen gyakorlás mellett is -  sokat segített a vipassana abban, hogy egyre kevésbé érintsen meg, ki mit gondol rólam. 
Mielőtt hazamentem,  a gettó felé kerültem, még mindig magamon mulatva magamban. Mint korábban már egyszer, most is a hajléktalan oviba vittem szatyornyi adományt. A metodisták központja előtt hosszú sorban kígyózott az árnyékba borult nyomor, a bennem derülő égbolt alatt  mégis biztonságban, körbe légpárnázva suhantam át a negyeden. A bandába verődött tinédzser kéregetőket is derült iróniával hárítottam, és - mint a kettévált Vörös-tenger -  mindenütt út nyílt előttem. Vagy  a Mátrix levegőben megálló pisztolygolyói. Akkor nem tudatosítottam mi történt, csak este pörgettem vissza a filmet. 
Bárcsak tudnék mindig így, bárcsak mind tudnánk...
A zűrzavar és baj mellett egyre többször sikerül megélnem a humoros oldalát annak, ha nem tudom hol vagyok, mikor vagyok, esetleg azt sem, hogy miért vagyok ott, ahol éppen. Köszönöm a Vancoover Eastside Downtown-i drogosok dokijának, Máté Gábornak, hogy leírhatom: I love ADHD! Olykor igazán mulatságos, máskor felemelő helyzetekbe sodorsz.






Vonatkozó blogbejegyzések:
Zazen
Amelyekben említés esik a Vipassanáról: CsendszigetGuruanalízis, Használati utasítás
Amelyek után  - akkor még napi gyakorlással - segített  túljutni  a hekkelési, lejáratási, magánéletembe betolakodó zaklatási hullámokon: Nemzethelyzet 7., Nemzethelyzet 8.