A Camino, ahogy van, nem ahogyan szeretnénk, hogy legyen

Mottó: "A közértbe vezető út is lehet Camino, ha másra nincs erőnk. Sőt, az erkélyig vezető út is válhat azzá. Kinek mi adatik meg. Sokan mozdulatlanságra vannak kárhoztatva, de ez sem számít. Csak az számít, hogy mit minek tekintünk. Minden lehet zarándokút, ha azt látjuk benne. ... Válaszokat bárhol kaphatunk, csak kérdeznünk kell." - Varga Lóránt: El Camino, Kis titkok könyve

Számos elmélet született már e zarándokút titkának megfejtéséről, tudományos, áltudományos, vallásos és ezoterikus, egyszóval mindenféle. Én úgy hiszem, a mindent megmagyarázás szükséglete valójában a mindent ellenőrizni vágyó egóból ered, ám ha már így van,  hozzám a morfogenetikus mező elmélete áll a legközelebb. Ugyan az e témával is foglalkozó kvantumfizikához nem értek, ám szociálpszichológiából egy életre megjegyeztem a tengerben édesburgonyát mosó majmocskák példázatát, pszichológiából Jung kollektív tudattalanját is képes vagyok értelmezni, a hindu miszticizmus Akasa Krónikájáról szintén hallottam már, Hellinger tiszteletes morfogenetikus mezőre épülő családállítási módszerét pedig ismerem. Ugyanakkor elfogadom, hogy mindenkire az hat az úton (is), amiben hisz.  

A Camino az, amit a rajta járó beletesz. Kinek teljesítménytúra, kinek divatkövetés, kinek egy jó társasági buli, kinek - s talán ez adja az ott tolongó tömeg nagyobb részét - az aktuális csodavárása, gyors megváltásra reménye. "Majd boldog leszek, ha elváltam." "Majd meg fog indulni a fejlődésem, ha végre sikerül egy jól fizető állást találnom." "Majd megoldódik minden gondom, ha végigjárom a Caminót." ...Majd, majd, majd... ha a külső körülmények kedvezően alakulnak... S hogy megváltozik-e az élet a Camino után? Egy három-négyhetes távrohanás "jutalmául"? A legendák a több hónapos (ha itthonról indul valaki végig jelzett úton, oda-vissza gyalog, akkor többéves) magányos útról szólnak, nem lehet ugyanazt a hatást várni egy gyorsított, ún. instant caminózástól. Valaha kevesebb stresszel éltek az emberek, kevesebb ego-játszmával indultak útnak. Míg átgyalogolt valaki Európán, az idegen kultúrákkal való találkozás bizonyára sokat lefaragot a régi sémáiból, szinte üres edényként érkezhetett el a Caminóra. Ott - még ha a farkasok és rablók miatt oda is csapódott más zarándokokhoz - javarészt csendben bandukolva megkaphatta az úttól a rászabott tanításokat, befogadhatta a csodákat. A hazafelé tartó úton ismét idegen országokon át,  kipróbálhatta magát a szállás, étel, megvásárlása vagy az értük megdolgozás kínálta interakciókban, a gyaloglás során felmerült helyzetekben. Végül jó eséllyel valóban más emberként tért haza. Ma nincs meg ez az íve a zarándoklatnak. Csütörtökön még a főnökünk miatt idegeskedünk, pénteken már az úton gyalogolunk. Testben legalábbis. Ám lelkünk gyakran csak akkor ér oda, mikor már vissza kell indulnunk. Hazaérve pedig még hetekig nem találunk bele az itthoni életünkbe, lelkünk még az úton van. Itt is azt a hibát követjük el, amit mindig: nem vagyunk a jelenben. A folyamatot tovább csorbítja, hogy az úton csapatosan csivitelve, vagy zenelejátszóval a fülben, olykor napi tízezer emberrel trappolva át erdőkön, falvakon, városokon, az estéket bulihegyekbe fojtva, zajos komfortzónánkból ki nem lépve éppen a változást szülő csendet zárjuk ki. Mindazonáltal bizonyára mindenki kap valami számára fontosat ezen az úton, azon a szinten, amelyen befogadni képes.

Az is kérdés, mit értünk az élet megváltozása alatt. Minden vágyunk teljesülését? Minden kérdésünk megválaszolását, minden gondunk megoldódását? Vagy "csak" úgy, változást, aminek tartalmát nem mi határozzuk meg az egónkkal. 
A Caminoval kapcsolatos, felfokozott várakozásokat gyakran a visszatérők is táplálják. Ahogy maguk, úgy a világ előtt is igazolni igyekeznek, hogy megérte... Önmagunkat visszük erre az útra is.  Úgy tapasztaltam, aki hedonistaként ment el, spirituális hedonistaként tért vissza, aki egoista volt, spirituális egoistává vált, aki lázadóként ment el, fanatikusként jött haza (a kettő valójában ugyanaz),... aki csendes szemlélő volt, esetleg alázatos is, az pedig a még mélyebb útjait csendesen szemlélve tért haza, s ebből az elmélyülésből, alázatból aztán fakadhattak az életét új mederbe terelő változások. Amik vagy olyanok, amelyek megfelelnek mások elvárásainak, vágyaik kivetítésének, vagy nem olyanok.
S hogy velem mi a helyzet?  Pszt... ;) Noha nem terveztem, nem akartam, nem készültem, már a gyaloglás gondolata ellen is tiltakoztam, végül kétszer jártam ott. Semmit nem vártam, s ehhez képest nagyon sokat kaptam... Először a Camino Frances-t, másodszor a Camino Primitivo-t sétáltam végig, egyedül. Sokan vagyunk, akik többször részt vettünk már santiagói zarándokmisén, ám úgy látom, se fanfár nem szól, se puttószerű angyalok nem repkednek köröttünk, reflektorként se világítunk, és továbbra is földig ér a lábunk. 
A tanulságok, tapasztalatok feldolgozása, pláne a beépítése éveken, talán életeken át tarthat. A belső élmények nyilvánosan nem megoszthatóak, amit megosztanak, szerintem nem az. (Kivételt jelenthetnek talán az írók, nekik ez a dolguk, a képességük, és kompetenciájuk ...   Persze a tömeg igénye megteremti a keresletet a caminós bestseller-irodalomra is.)  

Az elmúlt évtizedekben többmilliónyian, napjainkban is százezernyien sétálnak ezen az úton. Egy illetlen kérdés: vajon miért nem vált látványosan  jobbá a világ a Santiagó De Compostelában üdvösséget nyert, megvilágosodott, önfényezéstől hangos spirituális turisták tömegeinek hazatérésével? 

Én úgy tapasztaltam, a Camino egyik kulcsa a jelekre való figyelés. Mindhárom síkon. Tapintható, szemmel látható, sárga kagyló-sárga nyíl voltukban praktikus okokból,  ám érzelmi és szellemi szinten talán még fontosabb észlelni, értelmezni az emberek, helyzetek, események formájában, vagy épp a csendes, elmélkedő gyaloglás során önmagunkból előkerülő jeleket. Ezek talán a legfontosabb útjelzők, túl egy zarándoklaton, életünk útján. 
Másik kulcs a kilépés a komfortzónánkból. Ha valamilyen változást szeretnénk elélni, el kell engednünk többek között a "jaj, én nem boldogulok külföldön egyedül", "magamat már unásig ismerem, inkább barátokkal megyek", "viszek GPS-t, mp3-as lejátszót, wifi-hez alkalmas készülékeket...", "előbb még elégséges pénzt kell gyűjtenem az úthoz, hogy legyen jó felszerelésem, szállásom, élelmem" - típusú gondolatokat. Nem csak a lábunkkal, de egész valónkkal érdemes kilépnünk a megszokott kényelmünkből. Értve ez alatt a magunkról kialakított hiedelmeink komfortját is. 
Ami jó ha van, azonban koránt sem nélkülözhetetlen a Caminón:  
Egészség. Fizikai edzettség. Sok pénz. Jó felszerelés. Keresztény vallásosság. Láb...
Igen, még a láb se feltétel. Az én fizikai állapotomról például kellemetlen tükörként árulkodott, hogy időről időre találkoztam egy spanyol zarándokkal, akinek láb helyett volt két protézise, térdtől lefelé. Láthatóan azonos ütemben haladtunk. A helyzet alkalmat adott a kínos érzések öniróniával való feloldásának gyakorlására.
Napjainkban is végigjárják súlyos betegek, akár öt kilométeres szakaszokban, a középkorban meg még négykézláb is. Sokféle címkét aggatnak ma a Caminóra. Az egyiken az áll, hogy harminc napig tart. De kinek? És melyik útvonal? (Ez persze költői kérdés, szinte mindenki a Camino Francés-re gondol...)  Meg miért is? Mert ennyi az átlagos munkahelyi szabadság? A kényszerű korlátot miért emeljük elérendő céllá? 
Olyan is van, akiknek az élete ezen az úton ér véget, a Francés-en emléktáblák, az innen távozók használati tárgyait is magukban foglaló kőhalmok jelzik az ilyen esetek egy részét. Általában nincs összefüggés a fizikai megpróbáltatások, a kondíció és a történtek között. A Camino Francés-en - és a legalább két tucatból néhány még lankásabb útvonalon - gyengébben, betegen is különösebb baj nélkül el lehet jutni Santiagóig, elég időt, és egy uniós TB-kártyát rászánva (ez utóbbit mindenkinek ajánlom, a hazai mellé ingyen kiváltható). A magam részéről mindkét indulás előtt lazán vettem a dolgot, arra gondolván, ha mostanában kell véget érjen az életutam, inkább egy ilyen helyen történjen meg, mint a körúton, a négyes-hatos alatt... 
Előfordulnak buddhisták, ezoterikusok, bármely vallási és vallástalan irányzatok képviselői, és ez talán rendben is van, hiszen a Caminós útvonalak a keresztény Szent Jakab-legendánál évezredekkel korábbi zarándokutak. A felszerelésről annyit, hogy vannak, akik egy pár strandpapucsban járják végig. A pénz ... nos hát pénz  a legkevesebb! :) Úgy tapasztaltam, akinek valóban ott a helye - mondhatni azt is, hogy jó úton jár - , szükség esetén jóval szerényebb összeggel is boldogul (olyanról is tudok, akinek az abszolút üres zsebe is elégségesnek bizonyult), mint amennyit a  Caminós szervezetek, vagy az utat már megjártak szakértő többsége napi minimumnak ajánl. Az út megtartja a zarándokot. Megeshet az is, hogy a "csodálatos pénzszaporodás" - talán még nem kanonizált - misztériumát is átélheti. 
Úgy vélem, érdemes elengedni a mindent kontrollálás késztetését, hagyni magunkat vezetni, vezettetni... ha már zarándokúton vagyunk, és nem a nagykörúton, karácsonyi bevásárlás idején. 

Anthony de Melo: Megtérés

A tanítványok egy csoportjának, kiknek minden szíve vágya egy zarándoklat volt, azt mondta a Mester:
- Vigyétek magatokkal ezt a keserű tököt. Föltétlenül mártsátok bele minden szent folyóba, s vigyétek el minden kegyhelyre!
Amikor a tanítványok visszajöttek, a tököt megfőzték, s feltálalták egyfajta szentségi ételként.
- Különös - mondta a Mester ravaszul, miután megkóstolta - sem a szenteltvíz, sem a kegyhelyek nem édesítették meg! 

Utóhang (2014. április )

Nemrég caminós rendezvényen jártam, majd két év szünet után most először. Egy könyv utáni vágy vitt a rég megszokott helyre, megbeszéltem, hogy ott átvehetem. Apró helyen legalább nyolcvanan zsúfolódtak. Itt a szezon kirajzásra,  láthatóan magányos, jól karbantartott, középkorú barátnők itták a köréjük gyűlt közönséget élvező, egyre hangosabban magyarázó veteránok szavait, vagy kávézgattak és együtt tervezgették a csoportos útjukat, mint egy csajos -pasizós tengerparti nyaralást, vagy csak ábrándoztak, attól  lesz boldog majd az életük, ha egyszer eljutnak a zarándoklatra... Csodavárókból egyébként mindenféle. Lehetőleg instant, gyors, legfeljebb némi külső, semmiképp sem belső befektetést igénylő csodára várókból.
De miért lázadt zsigereimben a türelmetlenség?... Elhatároztam mindenesetre, hogy nem menekülök ki azonnal, átengedem magamon ezt a zsezsegést,  így hát leültem szemlélődni. Illetve ezt hittem. Csakhogy fél perc sem telt el, valaki mellém állt, s elkezdte mesélni, hogy ő jövőre megy a Francésra, ott vesz egy biciklit, és a lankás vagy sík részeket átkerékpározza, csak a hegyekben gyalogol, az eltérő szakaszok között pedig kifizeti a jármű transzportját, végül pedig majd otthagyja. Ugyan van öt hét szabadsága, azonban nem akarja mindet erre az egyetlen útra szánni.  "Megér néhány százezret, rövid a szabadság és a munkahelyem fontosabb, mint a gyaloglás." Nekem meg ott helyben megállt az eszem, bár talán sikerült jól lepleznem. Hát valaki kényszeríti rá, hogy caminózni menjen? A második utamon tapasztaltam, hogy a németeknél nem sikk többé a Seychelle és a Kanári-szigetek,  talán a bejárónőjük is járt ott,  így a vadászterület sokaknak a Caminóra tevődött át, csapatosan dúlják végig a vendéglátóhelyeket, foglalják el a szállodánál vadregényesebb, olcsó zarándokszállásokat a valóban rászorulók elől. Biciklis "kollégámat" hallgatva úgy tűnt, hozzánk is megérkezett ez a divat. 
Korábbi klubozós tapasztalatim azt mutatták, hogy aki egoistaként indult el, spirituálisan egoistaként vagy spirituálisan hedonistaként tért vissza. A "mi, caminósok" ön-és egymás fényezése jó táptalaja az egónak, és a hepienddel végződő mesék, minden karácsonyra megjelenő bestsellerek kiváló csalétkek az instant csodákra várók számára. Az egymással vetélkedő, együtt nem működő  társaságok, körök, klubok alapítása pedig jó üzlet, kinek anyagilag, kinek önnön fontossága, nagyszerűsége megtámogatásához. 
A könyvnek mindenesetre nagyon örültem (John Brierley: Camino Portogues), hazafelé olvasgatni kezdtem. Nyomban megtetszett a hangvétele, világnézete, a közvetített értékrendszere, és a fenti esethez a szinkronicitás:

"Bárki lehet zarándok. Ha elindulunk, megértjük majd, hogy az élet maga egy szent utazás. Ha elhagyjuk elfoglalt mindennapi életünket, ráébredhetünk spiritualitásunkra és megérthetjük azt, ami fontos, ami gyakran elvész ebben a kaotikus világban...
Hogyan tegyünk eleget úgy evilági kötelezettségeinknek, hogy időt tudjunk szakítani egy zarándoklatra? Hogyan találjuk meg a munka és a szórakozás egyensúlyát, de mindemellett legyen időnk imádkozni is? Hogyan tisztázzuk magunkban a látszólagos ellentétek világát, előítéleteinket és a mások fölötti ítélkezést? (Püff nekem.) ...
Sok útmutató létezik a földrajzi úthoz, de ha csak a gyakorlati kérdéseket érintjük, nem vessük észre az út misztikus jellegét és talán az egész út megtételének értelmét. A kétségbeesés zsákutcájában haladunk, amelynek végén csak saját halandóságunk vár ránk. Nincs kiút a szorult helyzetünkből csak a befelé vezető út - a lélek belső tájaink keresztül...
Minden egyes zarándokúton elérkezik az a pont, ahol szükségessé válik egy hitbéli fordulat. Egy pont, ahol magunk mögött kell hagynunk az évezredek során ránk testált elavult dogmákat, az ősi tanmesék biztonságát és erőt kell gyűjtenünk ahhoz, hogy belevessük magunkat  a misztériumokba ... Amikor eljutunk ehhez a szakadékhoz, nincs ki helyettünk átkeljen rajta. El kell engednünk az ismerős világ biztonságát és fejest kell ugranunk az ismeretlenbe, amiben egyedül Istenben való hitünk nyújt majd támaszt...
Létünknek célja van. Talán a zarándokút lesz az az alkalom, amelynek során rájövünk, mi is ez a cél és megkapjuk a szükséges teret ahhoz, hogy életünket a kiteljesedés felé irányítsuk. Talán ez az  a pont az életünkben, ahol az  összes szilárd meggyőződésünk szertefoszlik, hogy aztán elkezdhessük újra összerakni azokat: kik is vagyunk valójában és mi vajon a szerepünk az üdvözülés isteni tervében. Nini is igazán más választásunk. Miért késlekedünk? Ne várakoztassuk hát az elkerülhetetlent és az örökkévalót!...
A zarándoklat több szintű tapasztalás. Az egyik véglet a hosszú gyaloglás fizikai kihívása, melyet barátokkal megszabott idő alatt teszünk meg, fél szemmel a naptárt figyelve. Talán most jön el az alkalom, hogy a zarándoklat másik végletét is megtapasztaljuk, olyan tempóban, amely teret enged az önelemzés belső folyamatainak. Az persze rajtunk múlik, milyen mélyen éljük át az élményt. Mindemellett lényeges, hogy ha lehet, gyalog menjünk és egyedül, a hosszú, csendben töltött időszakok lehetőséget teremtenek arra, hogy életünkről és annak folyásirányáról elmélkedhessünk. Menjünk csak társ nélkül, és talán rájövünk, hogy sosem vagyunk egyedül. Ez kulcsfontosságú fordulópontot hozhat az életünkbe....
Találkozunk majd más útitársakkal, és helybéliekkel, akiknek földjén áthaladunk, de mindenekelőtt saját magunkkal fogunk szembetalálkozni, és ez mindent megváltoztat. Akárhogy is teszünk, ne felejtsünk el útra kelni!"

Vonatkozó bejegyzések még:
Camino Francés
Camino Primitivo
Íme a Szent Grál
Guruanalízis